Az alább olvasható irományt kedd hajnalban alkottam, ám a publikálás előtt sürgősen sort kellett kerítenem egy beszélgetésre. Ez a beszélgetés a zenekarral ma megtörtént, így mostmár nektek is elmondhatom. Mostanában úgyis sokat emlegettem, gondoltam hát, szentelek a búcsúkoncertnek egy bejegyzést. Amit alább olvashattok, abban nincs keserűség vagy sértődöttség, ezek szimplán a tények.

Szóval e hét pénteken (szeptember 10.) a budapesti Kék Yukban (Óbuda, Fényes Adolf utca 28., már annyiszor írtam le a címet, hogy fejből tudom XD ) Wet Lips és Dr. Melancholia búcsúkoncert!!! A részletek a következők:

A Dr. Melancholia zenekar blogjában olvashattok egy korrektül megfogalmazott bejelentést. Chris bin Laden elég érthetően levezeti, miért is alakultak úgy a dolgok, hogy feladja az itteni életét és kiköltözteti a zenekarát Angliába. FIGYELEM: a Dr. Melancholia nem feloszlik, hanem elköltözik. Most következik az én részem.

A Wet Lips zenekar UTOLSÓ KONCERTJÉT ADJA pénteken. Életem eddigi legnagyobb műve 2007. óta számomra a mindent jelentette. Feláldoztam érte az életemből három évet (nem kevés idő): mindig mindennel szemben elsőbbséget élvezett, a kedvéért elhanyagoltam a tanulmányaimat, plusz a magánéletemet is nagyrészt feláldoztam érte, nem beszélve több százezer forintról, amit felszerelésbe, koncertezésbe és promócióba fektettünk. Sajnos be kellett látnom, hogy szélmalomharcot vívok: ahogy egy internetes fórumon találóan megállapították, nincs ránk kereslet idehaza. Illetve ennél kicsit többről van szó. És most őszinte leszek, ami miatt pár ember lehet, hogy rosszul fogja magát érezni, de azt tanultam az élettől, hogy az őszinteség hosszú távon mindig kifizetődőbb.

Indoklás:

1. Én nagyon sok műfajt és zenét kedvelek. Szeretem a metált, imádom a glamet, elvagyok a trance-szel, bizony az igényes popzenét is el tudom hallgatni órákon át. Valahol itt jön a képbe a Dr. Melancholia. Én kurvára szeretem Chris bin Laden zenéjét, szeretem, hogy dühös, kaotikus, helyenként gusztustalan, de leginkább őszinte. Kurvára értékelem ezt benne. Ugyanakkor a Dr. Melancholia nem az ÉN zeném, nem én játszom - igen, segítettem Chrisnek a dalszövegek fordításában és a hangfelvételek készítésében - de nem az én zeném. És kibaszottul felbasz, amikor a huszadik ember jön hozzám megkérdezni, hogy "akkor te most melyik zenekarban is játszol?" Nyilván nehéz megkülönböztetni a két zenekart, végülis vizuálisan sem túlzottan, de hangzásban még kevésbé hasonlít. Igen, volt egy csomó közös fellépésünk, akárcsak pl. anno Mansonnak és a NIN-nek, de a DRM és a WL közt nincs több hasonlóság, mint a MM és a NIN közt. Chrisnek és nekem vannak hasonló céljaink, hasonló elképzeléseink, és kiválóan együtt tudunk működni. Ugyanakkor alapvetően más a hozzáállásunk a zenéléshez, és ami még fontosabb: a világhoz. Én pozitív, teremtő, építő energiákat próbáltam zenébe önteni, mert úgy gondoltam, hogy ezzel szolgálhatom a magam módján az emberiséget.

2. Nagyon nem hiszek már a lemezkiadókban, és erősen szimpatizálok azzal, hogy a zenekarok tegyék ingyen letölthetővé a zenéjüket. Namost... három év alatt nagyjából sikerült elérnünk, hogy a budapesti undergroundban többé-kevésbé ismertté váltunk. Elnagyolt becsléseim szerint 40-50% hallhatott rólunk ezidáig, habár koncertjeinken fénykorunkban rendszerint 50-80 fő fordult meg. Nem túl sok, de mi nagyon örültünk, mert ennyi emberrel is nagyszerű hangulatú bulikat tudtunk csapni. Idén azonban valami nagyon megváltozott. Áprilisban a Crazy Mamában cirka 25-en néztek meg egy olyan estet, ahol még egy külföldi zenekar is fellépett (és nagyon nem a promóción múlott). Ezután júniusban a Diesel Klubba kemény 10 AZAZ TÍZ FŐ jött el. A régi kezdő kis metál együttesemmel nem játszottam soha ilyen kevés embernek, pedig az aztán tényleg nem volt egy nagy produkció. Az a helyzet, hogy ha nincs közönség, akkor bizony nincs zenekar. Ugyanis én nem a négy falnak, és nem is önmagamnak játszom. És ezt nem egy frissen ringbe szállt amatőr mondja, volt nekünk már koncertünk 200 fős közönség előtt is. Persze lehet, hogy egyszerűen meguntatok bennünket, ez esetben vettem az adást.

3. Magánélet. Hát ide írtam az imént egy litániát, de inkább kitöröltem. A lényeg: ahhoz képest, hogy úgymond mennyire "ismeretlenek és jelentéktelenek" vagyunk, bőven sokan folytak a kelleténél sokkal jobban bele az életünkbe.

4. A legfontosabb!!! Egészében véve ímmár tartósan azt érzem, hogy nagyon sokat adok és szinte semmit sem kapok. Ennek van egy nagyon elvont, bizonyos szintig ezoterikus vetülete. Mindig is lenyűgözött, ahogy egy koncert során a közönség és a fellépők energiái egymást felerősítve kulminálódnak valami kimondhatatlanná. Ilyenkor megy az ember azzal az érzéssel haza, hogy volt ott valami hatalmas, valami megfoghatatlan. 2009. decemberéig minden fellépésünkről ezzel az érzéssel jöttem haza. Azóta viszont nem, és ennek a hiánya engem tönkretesz, teljesen kimerít. Nem tudom ezt tovább csinálni. Ez maximálisan a saját gyengeségem, de nem találok már semmit, ahonnan ezt a hiányt pótolhatnám.

5. Belső konfliktusok. Ezek részletei nem tartoznak senkire, aki nem együttestag. De jutott belőle bőven. Zenei elképzelések és tervek terén annyira széthúz az együttes, hogy a továbbiakban nem kívánok erőt kifejteni az egybentartása végett.

Következtetések:

1. A Wet Lips feloszlik.
2. Fenntartom a lehetőséget, hogy egyszer majd valahol valamikor legyen folytatás. Egyszer majd.
3. Magyarországi tartózkodásom hátralevő idejét a tanulmányaim befejezésének és a szólóprojektemnek kívánom szentelni.

Aki kíváncsi, hogyan ér véget 3 év munkája, azzal találkozunk pénteken a Kék Yukban. Kapunyitás 20.00-kor, 21.00-tól játszik a Dharma, utánuk 22.00-tól mi, majd 23.00-tól a Dr. Melancholia.