Hát íme. Négy év után a Slave To The Industry rozsdamentes acél ajtói bezárulnak. Ilyenkor szokás valami megható, szentimentális visszaemlékezést tartani, de nem fogok. Nem vagyok egy szentimentális fajta.
A bejegyzések olvashatóak maradnak, hátha valaki talál bennük valami érdekeset / értékeset. Szeretném megköszönni azoknak az olvasóimnak, akik velem maradtak az évek során, hogy kitartóan olvasták az agymenéseimet.
Isten veletek!
Estendor Lin
U.I. Je ne regrette rien.
Van egy téma, amiről már vagy 3 hónapja szeretnék írni, de valahogy eddig nem került sorra. Tekintve, hogy jövő héten leáll a blog, még mindenképp szeretnék sort keríteni rá. Szóval íme.
Idén van tíz éve, hogy megjelent a
Queen of the Damned (Kárhozottak királynője) c. film. Maga a film nem éppen egy remekbe szabott alkotás, sok negatív kritikát kapott, és sajnos nem teljesen jogtalanul. Egy kiváló amerikai írónő, Anne Rice két regényéből (The Vampire Lestat, Queen of the Damned) ollózták össze, egyes karaktereket és mozzanatokat jelentősen átírva - és ahogy az ilyenkor sajnos szokásos, "csupán" a legfontosabb / legérdekesebb részek maradtak ki a filmből. Mégis van egy tényező, ami rendkívüli jelentőséget ad ennek az alkotásnak: a filmzene.
A Queen of the Damned OST ugyanis jóval több, mint pusztán egy film kísérő zenéinek gyűjteménye: egy korkép a korai 2000-es évek rockzenéjéről. Fussunk gyorsan végig a korongon szereplő előadók névsorán: Static-X, David Draiman (Disturbed), Chester Bennington (Linkin Park), Marilyn Manson, Jay Gordon (Orgy), Papa Roach, Deftones, Kidneythieves... és a lista folytatódik tovább. Némi túlzással mondhatjuk, hogy szinte az összes, akkoriban híres és meghatározó zenekar hallható a lemezen. Magát a filmzenét pedig nem más szerezte, mint Jonathan Davis (Korn).
A nu metal hullám akkortájt érte el a csúcsát, erősen meghatározta azt az időszakot, amiben többek közt én is felnőttem. (Habár jómagam akkoriban még nem rokonszenveztem a műfajjal.) Tessék szépen végighallgatni legalább egyszer az egész lemezt! Kiválóan átadja annak az időszaknak a hangulatát, az életérzést. (És erről jut eszembe, mekkorákat headbangeltem ezekre a számokra még anno a Zöld Pardonban! Amikor még váll alá érő hosszú hajam volt és acélbetétes bakancsom. Váááá! XD )
A lemeznek egyébként érdekessége, hogy eredetileg Jonathan Davis szólóprojektjének indult, de mivel a filmzenét nem a Korn kiadója jelentette volna meg, Jonathannek megtiltotta a saját kiadója, hogy kiadja a számokat. Végül a problémát azzal a trükkel sikerült áthidalni, hogy vendégelőadókkal énekeltették fel a dalokat. Na de elég a meséből, halljuk a zenét! (A legnagyobb kedvenceimet kiemeltem félkövérrel.)
Wayne Static of Static-X - Not Meant For Me
David Draiman of Disturbed - Forsaken
Jonathan Davis - System (a lemezen Chester Bennington adja elő)
Deftones - Change (in the House of Flies)
Marilyn Manson - Redeemer
Papa Roach - Dead Cell
Godhead - Penetrate
Jay Gordon of Orgy - Slept So Long
Disturbed - Down With The Sickness
Static-X - Cold
Earshot - Headstrong
Dry Cell - Body Crumbles
Tricky - Excess
Kidneythieves - Before I'm Dead
Íme az Industrial Booom fesztivál kapcsán a beszámolóm. Az élmény még friss, de nem áll szándékomban tovább finomítani a gondolataimon. Előrebocsátom, hogy az élménybeszámoló nagyon rövid lesz, a többi pedig eszmefuttatás.
Eredetileg azt gondoltam, hogy írok minden produkcióról, amit láttam, de meggondoltam magam. Az In Strict Confidence volt az egyetlen zenekar, ami igazán érdekelt. A többi nem sok mindent mozgatott meg bennem, az ISC viszont annál többet. Itt egy olyan zenekar, ami a több mint 20 éves pályafutása során folyamatosan képes volt megújulni és felülmúlni önmagát. Az eredetileg Seal of Secrecy néven indult formáció anno a szubkultúra lesötétebb mélységeiből mászott elő, ma este pedig gyakorlatilag popzenét adott elő, de abból egy olyan igényes fajtát, hogy mindenkinek tátva maradt a szája. Szinte az összes kedvenc számomat eljátszották, a Closing Eyestól kezdve a Forbidden Fruiton át a Zauberschlossig, kis híján el is ment a hangom a visítástól. :D Egyébként muszáj megjegyeznem, hogy félve mentem el a koncertre, mert hallottam, hogy az ISC élőben nem annyira jó. Szerencsére az értesüléseim tévesek voltak. Nem mondom, hogy életem legütősebb koncertje volt, de igenis jó volt! Mindenképp megérte a pénzemet. És akkor haladjunk is tovább, ám előbb tessék szépen beindítani az alábbi számot!
Részemről ennek a fesztiválnak volt egy hatalmas, szimbolikus jelentősége. Búcsúzni mentem. Búcsúzni a szubkultúrától, aminek 2007-től 2010-ig aktív tagja voltam. Igen, égetem fel a hidakat magam mögött.
Először is: teljesen egyedül mentem a fesztiválra. Hogy miért, ezt most hagyjuk. Így alakult, de utólag azt hiszem, így volt jó. Ily módon nem tudtam nem önmagammal foglalkozni. Aztán váratlanul találkoztam egy ismerősömmel, akivel ősszel találkoztunk először, és leültünk megbeszélni dolgokat. A szívemből beszélt. Ez a fesztivál a magyar szcéna gyászmenete volt. Hadd fejtsem ki.
A szubkultúrák a jellegükből fakadóan néha életre kapnak, aztán visszasüllyednek egyfajta tetszhalott állapotba. Az indusztriális szcéna jelenleg világszerte halott, a magyar pedig kiváltképp. A fiatalok szinte mind elpártoltak tőle, lényegében csak az idősebbek maradtak, akik egyébként is évtizedek óta hűségesek a műfajhoz. Ezen a fesztiválon az átlagéletkor 30 körül mozgott, a létszám pedig... maradjunk annyiban, hogy a helyszín nem volt nagyobb a Wigwamnál, ennek pedig kb. a felét sikerült megtölteni. (Ja, és a közönségnek legalább a fele külföldről jött.) Erre nem lehet közösséget építeni, ahogy ezt a süllyedő LD50 kapitányai is megállapították. Nekem is beletört a bicskám, nekik is - pedig ők sokkal jobb eszközökkel rendelkeztek ehhez. A miérteket hallgatólagos közmegegyezés alapján nem szokás firtatni, én viszont kicsit szembe fogok menni ezzel a közmegegyezéssel.
Miért alakult így? Nem vagyok isten, ergó nem vagyok se tévedhetetlen, se mindentudó. De egy-két okot eléggé tisztán látok, és ezt most meg is osztom veletek.
Először is az emberek folyamatosan öregednek, és ezzel arányosan fogy belőlük a lendület. Ezért ha egy közösséget (és egy műfajt) életben akarunk tartani, szükség van utánpótlásra: a fiatalokra. Fogalmazzunk úgy, hogy a fiatalokat az elmúlt 5 évben nem éppen tárt karokkal várták a régebbi emberek.
A másik ok a túl sok egó. Bocs, de aki közösséget akar építeni, az legelőször is dugja fel az egóját a seggébe! A közösség... nos... KÖZÖS. Nem szabad kisajátítani. Ez nem rólad szól, hanem rólatok, hasonló érdeklődésű és gondolkodású emberek csoportosulásáról. Ha nem tudod elviselni, hogy nem körülötted forog a világ, akkor menj zenésznek!
Apropó zenészek... itt eljutottam a harmadik okhoz, és ebben sajnos én is nagy mértékben vétkes vagyok. Az idióta, pitiáner konfliktusainkkal és gyerekes rivalizálásunkkal bizony nem kevés embernek elvettük a kedvét attól, hogy megjelenjen a bulikon. Sajnos amikor belekerültem az industrial világába, nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, ezért nem láttam még előre, hogy különböző lépéseim milyen konfliktusokhoz vezethetnek. Ez az én saram, amiért jópár embertől bocsánatot is kértem. A többivel majd az illetékesek elszámolnak önmaguk és mások előtt.
Mi lesz most? Semmi. Az indusztriális szcéna újabb hőskorszakát fogja élni, amikor csak pár kiváltságosnak lesz egyáltalán tudomása a létezéséről, amikor néhány nagyontrú zenebúvár otthon fogja hallgatni és ápolni a műfaj emlékezetét. Aztán majd egy szép napon eljön egy új nemzedék, ami ismét ráérez az ipari ritmusok és dallamok ízére, és elkezdik majd újra feltámasztani a halottat. Nagyon szépen kérem azokat az öregeket, akik esetleg olvassák e sorokat: ne üldözzétek el a fiatalokat! Nélkülük nem lesz jövője a műfajnak. Ti sem fogtok örökké élni, és már így is iszonyú szükség lett volna utánpótlásra.
Miért intek búcsút? Több okból. Egyrészt, mint már említettem, égetem fel a hidakat magam mögött. Muszáj. Állok egy helyben és valahogy rá kell magam vennem, hogy mozduljak már meg. Talán egy égő híd elég nyomós ok lesz. Másrészt - és ez eddig szintén tabunak számított - a szubkultúrát alkotó emberek miatt. Én ugyanis egy élni szerető, boldogságra hajlamos ember vagyok, aki meg lett áldva egy túlérzékeny lélekkel, és emiatt könnyű elrontani a boldogságomat. 2007-ben történt velem egy sor szerencsétlen dolog, ami miatt évekre magamba omlottam. Ugyanakkor a legsötétebb pillanataimban is hajtott a vágy, hogy kimásszak a szarból. Sajnos a szubkultúra legtöbb tagjáról kurvára nem mondható el ugyanez. Az emberek megtalálják a kényelmet a saját nyomorukban, és jól elvannak azzal, hogy sajnáltatják magukat. Amikor belevágtam a Wet Lipsbe, úgy éreztem, annyi mindent adhatnék az embereknek. Tele voltam energiával és cselekvési vággyal. 3 évvel később, amikor feloszlott a zenekarom, úgy éreztem, hogy az utolsó cseppig kiszívták minden erőmet, és azóta se tudtam magamat összeszedni teljesen. Nem tudok kimászni a szarból, ha a környezetem folyamatosan visszahúz oda. Szóval ezért a búcsú.
Közben a nap is felkelt, úgyhogy én szépen elvonulok aludni.
Lin voltam.
Megpróbáltam egy szép kerek bejegyzést írni arról, hogy vasárnap a kedvenc industrial zenekarom, az In Strict Confidence fellép Budapesten. Sajnos nem tudtam kellő önuralmat gyakorolni és a gondolataim túl messzire mentek, így ehelyett csak ezt a rövidke kis írást tárom elétek. Részemről egyfajta búcsúztatása lesz ez az elmúlt éveknek, majd meglátjuk, hogyan fogom megélni az egészet. A fellépésre egyébként a 11. kerületi Barba Negra klubban megrendezett Industrial Booom nevű fesztivál keretein belül kerül sor. A flyert lásd alább, ha esetleg valakinek kedve támadna az utolsó pillanatban betársulni, érdemes LD50-en körbenézni, többen is eladnák a jegyüket. Van még jópár nagy név a felhozatalban.
Estendor Lin egy fura figura. 10 évvel 
ezelőtt, 2002. szeptember 6-án hajnalban látta meg a holdvilágot egy hosszas és felettébb kellemetlen vajúdás után. Hogy egészen pontosan ki ő nekem, azt nem tudnám megmondani... Életem legfőbb védelmezője és megkeserítője... Több, mint egy szerep, amit eljátszottam, mivel ez a karakter életre kelt. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan csináltam volna végig ezt a 10 évet nélküle. Nem csak a nevét adta kölcsön, hanem a személyiségéből is egy jókora részt átvettem, az energiája pedig rengeteg nehéz helyzeten keresztülsegített.
Az elmúlt másfél évben azonban sok minden megváltozott. Lin iszonyatosan elfáradt. Az igazság az, hogy unja már a nyilvánosságot, szeretne egy kis időt önmagának szentelni. Talán így a kettőnk kapcsolatát is helyre hozhatjuk, tekintve hogy az elmúlt években egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyannyira, hogy ez elkezdett engem akadályozni abban, hogy előre haladjak az életemmel. Lin mára már a múltamnak egy (hatalmas) részét jelképezi, és úgy érzem, az, hogy a nevét használom, valami olyanhoz köt engem, ami már nincs.
Május 18-án elengedem tehát azt a személyt, akire az egész eddigi zenei pályafutásomat építettem. A dátumot ő választotta, én nem tudom, miért, de ezennel tolmácsoltam a hírt a megmaradt olvasóimnak. Ez életem egyik legnehezebb döntése, de kénytelen vagyok meglépni.
De most essék egy kevés szó a jövőről is. Lin visszavonulása közben a háttérben már vár valaki. Hogy ki? Én. Idén betöltöttem a 25-öt és átgondoltam az egész eddigi életemet, kiemelt figyelmet szentelve a zenei pályafutásomnak. Az eddigi gyakorlattal szemben a jövőben minimalizálni akarom azon tényezők számát, amik elterelik a lényegről a közönségem figyelmét: a lényeg pedig a zene. Túl sokszor kellett elmagyaráznom, hogy a Lin nem egy kínai női név, az Estendor pedig nem spanyolul van... A jövőben nem szeretnék egzotikus álnevek és eltúlzott külsőségek mögé bújni. Lesz új művésznevem, erre valamiért igényem van. De mind ez, mind az imidzs úgy kerül kialakításra, hogy teljes mértékben idomuljon a produkcióhoz.
Mi lesz tehát most? Május 18-án Estendor Lin hosszú pihenésre megy, távol a Nyugat zajától. Elvonultságában sajnos ezt a blogot se fogja tovább írni. Lehet, hogy szervezek neki valami szolid kis búcsúztatást, ezt még nem tudom. Ezután pedig szépen lassan elő fogok bújni én, hogy 25 év után végre megmutassam magamat a világnak. Lesz ehelyett másik blog is (Sonic Cannon címmel), lesz Fészbuk is (jóval átgondoltabban, mint első nekifutásra), lesz még egy rakat dolog.
De addig is fogok még írni néhány (szerintem) érdekes bejegyzést. Téma van bőven, idő is akad még. :) Szóval tessék szépen látogatni a jó öreg Slave To The Industry-t, amíg még megvan!
Üdv nektek,
Miki
U.I. Vicces "véletlen" (nem hiszek a véletlenekben), hogy szinte egyazon időben, amikor ez az elhatározásom megszületett, az LD50 bejelentette, hogy 10 év után leáll.
Amikor anno 2008-ban elindítottam ezt a blogot, készítettem hozzá egy "Buli" rovatot. Az volt a terv, hogy több-kevesebb rendszerességgel írok majd beszámolókat a bulikról, amiken megfordulok. Természetesen ebből se lett semmi, két fő okból kifolyólag: az egyik, hogy végül úgy alakult, hogy az általam látogatott események jelentős részén fellépőként (is) vettem részt, így ezek gyakran a "Koncert" rovatban kötöttek ki. A másik pedig, hogy általában mire a bulizás után sikerült magamat szalonképes állapotba hoznom, eltelt pár nap és aktualitását vesztette a dolog.
A múlt pénteki (március 16.) esemény után ellenben úgy döntöttem, hogy ezúttal másképp lesz. Négy év alatt az egyetlen partibeszámoló a Corvintetőről készült, 2008. elején, és szegény Sist jól lehúztam benne, amiért azóta is lógok neki egy bocsánatkéréssel. Talán némi feloldozást nyerhetek a mostani beszámolómmal.
Március 16-án, pénteken 
került megrendezésre a Trance & Acid Vortex a Supersonic klubban (ami gyakorlatilag a Kék Yukat és a Vörös Yukat jelenti, amikor összenyitják a kettőt). Így három színtéren szólt a tudathasító elektronika: a Kék Yuk két termében főleg a goa dominált, a Vörös Yukban pedig az LD50 portál DJ-i vezettek át a transz állapotába. Érdeklődésem főként az utóbbira irányult, mivel jópár éve szeretem az igényes, színvonalas trance zenét (ami azt illeti, a véleményem szerinti legjobb zenéimet erős trance-hatás ihlette). Érdekelt, hogy az LD50-es gárda mit tartogat számomra, és azt kell mondanom: nagyon nem csalódtam.
A parti lassacskán indult csak be. Én Zsolti haverommal (aki mellesleg a gitáros az új projektemben) kevéssel 11 előtt érkeztem és mondhatni, a hely még kongott az ürességtől. Egy ideig voltak is kétségeink azt illetően, hogy valóban lesz-e itt parti. Aztán végül éjfél tájékán váratlanul beözönlöttek az emberek. Teltház továbbra sem volt, de nekem épp optimális volt az arány: volt annyi ember, hogy bulihangulat legyen, de nem volt tömegnyomor. Az esemény legnagyobb erőssége mégis a zenei felhozatal volt. Ez tőlem azért nagy szó, mert a goáért ezidáig különösebben nem tudtam lelkesedni (talán az Infected Mushroom kivételével, de ők annyira szigorúan nem is szorítkoznak erre a műfajra). Ellenben ezúttal nem zavartattam magam különösebben, beálltam kicsit goára is lődörögni. Persze a Vörös Yukat továbbra is előnyben részesítettem, itt teljesen át tudtam magam adni a zenének. Életemben nem sokadszorra sikerült TELJESEN kizárnom a külvilágot és csak csináltam, amit a belső hang súgott. A zakatoló ütem és a szférikus hangok, úgy éreztem, szép lassan tisztára mossák a lelkemet. Igazi transz-szerű élmény volt. :)
Sajnos NINth szettjét nem tudtam már megvárni; hiába, öregszem. Ráadásul előző nap egy fényképezgetéssel egybekötött, cirka 10 kilométeres hegyi sétát ejtettem meg egy gyerekkori barátommal, úgyhogy hajnali négy óra tájékában a lábaim már kegyelemért könyörögtek. (Burkolt utalás, hogy tessék szépen megcsodálni a képeimet. :D )
Összegzésképp annyit mondanék: ilyen buli jöhet máskor is!!! Nagyon remélem, hogy lesz még folytatás. Zárásnak pedig álljon itt egy remix, amit a kedvenc trance-formációm, az Above & Beyond készített. Ez a szám különleges jelentőséggel bír számomra, a témáján keresztül számomra erősen kötődik valakihez. De biztos nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel: amikor két ember valami megmagyarázhatatlan lelki kötelék miatt éveken keresztül újra meg újra a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel egymás életében. Azt hiszem, e szám meghallgatása egy valóságos lelki utazás. Íme: Dido - Sand In My Shoes (Above & Beyond remix)
Mint azt a legutóbbi bejegyzésben prognosztizáltam, megkezdődött az Apokalipszis: stúdióba vonult a Dr. Melancholia - én pedig velük tartottam. Minthogy több okból kifolyólag másfél hétig szünetel a felvétel, gondoltam, időszerű lenne jelentenem. Lássuk hát!
Először is: mit is keresek én ebben a projektben? Chrisszel nagyon sok éve ismerjük egymást, még a zenei pályafutásunk indulása előtt, 2005-ben ismerkedtünk meg. Azóta számtalan alkalommal és több formában is volt szerencsénk egymással együttműködni, közös koncertektől kezdve a 2009-es, The Source c. lemezükön való vendégszereplésig. Ismerjük egymás munkamódszereit, tudom jól, hogy ő mit vár el mind hangzásban, mind hatásban a zenétől. Chris zseniális zeneszerző, sajnos ezt kevesen ismerik fel, egyrészt mert az extrém mód, ahogyan tálalja önmagát, sokakat taszít, másrészt meg mert élőben hajlamos háttérbe helyezni a zenei produkció színvonalát az előadásmóddal szemben. (Magyarul: sokszor szarik a zenei teljesítményre és inkább a show-ra megy rá.) Ez nem jelenti azt, hogy nem tud, és a készülő új anyaguk remek lehetőséget jelent arra, hogy ezt bizonyítsa.
Amikor az év elején Chris megkeresett azzal, hogy vállalnám-e az új lemezük felvételénél a "vocal coach" szerepét, nehéz döntés előtt álltam. Egyrészt a múltban már sokan összekapcsolták a kettőnk nevét, ami a volt zenekarom esetében felettébb szerencsétlen körülménynek bizonyult. Másfelől másfél éve csak a fióknak írom a zenét, és tekintve, hogy színpadi előadóként határozom meg magam, hogy mondjam... nagyon nehezen viselem ezt a hallgatást. Szóval végre kaptam egy lehetőséget újra aktívan foglalkozni a zenével.
Mi a szerepem a lemez készítésében? Végül is a következő történt: közöltem, hogy akkor szállok be, ha zenei producerként is közreműködhetek. Ezt azt jelenti, hogy nemcsak az ének felvételénél taposom ki Chris beleit, hogy a maximumot hozza ki magából, hanem bizonyos szinten beleszólásom van az egész lemez alakulásába. Ez persze így jó keményen hangzik, de a gyakorlatban egyelőre nagyjából azt jelenti, hogy tanácsokkal és ötletekkel járulok hozzá ahhoz, hogy hogyan lehetne a "hallgatói élményt" tovább fokozni, hogyan lehetne a hangzást még korszerűbbé alakítani, hogyan lehetne a lemez dinamikáját egységessé tenni. Ez utóbbival egyébként meglepően kevés dolgom volt: lásd a következő bekezdést. A későbbiekben valamelyest a keverésbe is be fogok szállni.
A produceri munkálatokon kívül éneklek egy duettet Chrisszel, valamint több számban háttérvokálozok. Mellesleg minthogy jelenleg nem zenélek aktívan, ez igen nagy kihívást jelent, hiszen a hangszálaim el vannak szokva az igénybevételtől.
Mit lehet előzetesen 
elmondani a készülő anyagról? Az Inquisition Playhouse a Dr. Melancholia első nagylemeze, amit két éve próbálnak összehozni, de hála a jó égnek eddig nem sikerült. Azért mondom ezt, ugyanis a lemeznek szüksége volt ennyi időre, hogy beérjen. Nagyjából így tudnám összefoglalni: semmi köze nincs semmihez, amit a Dr. Melancholia az elmúlt 7 évben művelt. A zenét meghallgatva a legelső, ami eszembe jutott, az volt, hogy ezeknek a jómadaraknak sikerült belőniük a tökéletes arányt: van benne kemény zúzás, van benne beteges elborulás, dögös rock'n'roll... és bizony van benne bőven dallamosság, érzelem, és egy jókora adag pop - mindenből pont a megfelelő mennyiség. Egy valami azonban nincs benne: felesleges pózolás. Ezt a lemezt nem egy bizonyos, Mansont szorgosan utánzó kis suhanc írta, mint anno a Disneylandet. Ami azt illeti, a zenéről minden eszembe jut, csak Manson nem. Van benne Rob Zombie, Korn, Nine Inch Nails, Depeche Mode, talán némi Alice Cooper is, de mindegyik csak hatásként jelenik meg. A Dr. Melancholia, úgy tűnik, végre megtalálta a saját hangzását.
A lemezen rengeteg stílus ötvöződik, érzelmek hihetetlenül széles spektrumát közvetítve. Nekem a személyes kedvencem a Who Am I? című tétel, ami amellett, hogy szerintem Chris pályafutásának legőszintébb szerzeménye, esztétikai szempontból gyönyörű, és valljuk be, a Dr. Melancholiát eddig ismerve, nem éppen ez az a jelző, amire számítanánk. De nem is ez lesz az album egyetlen meglepetése.
A számok felépítése és sorrendje nagyfokú tudatosságról árulkodik: a hallgatót egy pillanatra sem hagyják unatkozni. Több ív is található, amelyek zseniálisan vannak egymáshoz kötve. Az egész anyag egy szerves egységet alkot, nincsenek fölösleges "töltelék" számok.
A munkálatok előrehaladtával részletesebben is fogom ismertetni az albumot. Most viszont elvonulok, mert nemsokára felkel a nap és rámfér végre egy kiadós alvás.
Szép [napszak beillesztendő]t mindenkinek! A Slave To The Industry műsorát látjátok, időjárás-jelentés következik.
Északról súlyos, rendkívüli keresőszavak
közelednek, hidegzuhanyként szakadnak a nyakunkba.
jutube ahol táncol a srác
dubstep háttérben női arc maszk
Skrillex köcsög
ismertesse hogy jelentkezek freszbukra
Ezután átmenetileg kiderül az ég, örömzenélés következik. Egy ifjú ausztrál úriember, Dub FX jóvoltából találkozik a drum'n'bass a jazzel. Mindez élőben, az utcán előadva, kizárólag emberi hang és egy szaxofon segítségével.
A jövő hét végére azonban ismét beborul az ég, megkezdődik az apokalipszis: stúdióba vonul a Dr. Melancholia, hogy rögzítse új lemezét, az Inquisition Playhouse-t. A lemezen produceri munkálatokat fogok végezni, illetve egy duett erejéig én is hallható leszek. Erről részletesebben az idő előrehaladtával fogok írni.
A fog of war frázist magyarra legtalálóbban talán "háborús bizonytalanság"-ként lehetne fordítani. A kifejezés arra utal, hogy harci helyzetben minden szereplő, minden lépés, minden esemény nehezen kiszámítható és millió mellékes(nek tűnő) tényezőtől függ.
Az elmúlt fél évben nagyjából ilyen állapotban
éreztem magam. Teljesen logikus címválasztásnak tűnt ahhoz a dalhoz, amit kevéssel Karácsony előtt szereztem egy science fiction témájú számítógépes játékhoz írtam - sajnos ez utóbbi egyelőre csak koncepcióként létezik. A zenében fellelhető egy csomó hatás azoknak a játékoknak a zenéjéből, amikkel kamaszkoromban játszottam: Command & Conquer: Tiberian Dawn, Tiberian Sun, Starcraft, Unreal Tournament.
A szám végére akartam csinálni egy olyan részt, ahol pár sort elmosott, torzított hangon suttogok. Aztán amikor nyitottam egy TXT fájlt és elkezdtem gépelni, véletlenül írtam egy komplett dalszöveget. Egy eléggé őszintét, ami azt illeti. Innen tudtam meg, hogy mi zajlott a lelkemben szeptember óta.
Hallgassátok szeretettel! (Akinek esetleg annyira megtetszik, az le is töltheti.)
Hiding in a shadow world, away from all my fears
I don't want to move out 'cause I've shed too many tears
In here I am safe and feel I've a place where I belong
Unlike outside, here it doesn't always feel so wrong
I've been caught for too long in this insecurity
Longing for a place where I can once be truly free
I feel like everyone out there wants to see me dead
I don't know if I can hold on, living with this dread
It's in my head
I need reinforcement
I need support
I need to know if there is still hope
I don't want to pass like this
I don't want to fade out
I want my name to shine
And my legacy to be passed down
2011.12.04.
Volt egyszer egy ember, aki megváltoztatta a zene világát, pedig alig múlt 20 éves. Gary Numan neve ma már kevesek számára ismerős, pedig az ő személyében találkozott először az elektronika a popzenével. Nélküle nem lett volna new wave a '80-as években, nem lenne Depeche Mode, Nine Inch Nails, nem lenne EBM...
Az ifjú Numan üstökösként tündökölt fel a zene égboltján. Szerintem nincs a nyugati világban olyan ember, akinek ne csengene ismerősen a következő dallam...
(Igen, a klip gagyi, de 1979-ben még nem volt MTV, és videoklippeket se nagyon gyártottak. Ezzel is megelőzte a korát.)
Feltündöklése után eltűnése is olyan volt, mint egy 
üstökös. Soha többé nem tudta megismételni a kezdeti sikert, manapság a fiatalabb generációk pedig többnyire már nem is ismerik a nevét. Azon kívül, hogy lényegében megteremtette a new wave műfaját, Numan pályafutásának első 3 évében olyan slágereket írt, amelyeket azóta is előszeretettel dolgoznak fel különböző zenekarok. Ízelítőül:
- Are 'Friends' Electric?: eredeti, Sugababes
- Down In The Park: eredeti, Foo Fighters, Marilyn Manson
- Cars: Fear Factory, Nine Inch Nails
Mi történt Gary Numannel? Mi van most vele? Kicsit megváltozott...
Numan az új évezredben több lemezt is kiadott, turnézik, kísérletezik a zenével. Ami azt illeti, rá se lehet ismerni az újabb anyagai alapján. (Ő is változott, lásd az előző írásomat...) A 2003-as Hybrid és a 2008-as Jagged albumok bizony előszeretettel merítenek az indusztriális zene világából. (A 2011-ben megjelent Dead Son Rising-hoz sajnos még nem jutottam hozzá, így egyelőre nem írok róla.) A lemezek ugyan zeneileg nem jelentenek áttörést, ám a hangzás csiszoltsága, a kivitelezés magas színvonala alapján mindenképp jóval nagyobb figyelmet érdemeltek volna. Ez az ember több mint 50 éves kora ellenére képes haladni a korral és a zenei produkció szempontjából továbbra is az élvonalban van. Mindenképp megérdemelné a szélesebb körű ismertséget. Alább linkelek párat a kedvenc számaimból:
Hybrid
Dark
Bleed
Jagged
(Kéretik az Lestatról szóló összevágást figyelmen kívül hagyni. Ez volt az egyetlen értékelhető videó, amit találtam a számról.)
