Az STTI-n szokás szerint minden év elején írok egy bejegyzést arról, hogy az előző év során milyen keresőszavak alapján jutottatok el a blogomra. Idén a hagyományos rovat nem hagyományos formában jelentkezik. Mivel egy ideje rászoktam a 9GAG nevű oldalra (és elvesztettem a lelkem...), úgy gondoltam, ezúttal az észrevételeimet mémek segítségével fogom megtenni. Ehhez viszont egy akkora képfájlt kellett készítenem, ami nem férne ki a blogon. Itt van hát az alábbi link, tőlem, sok szeretettel, kizárólag a ti szórakozásotok végett. Katt bátran, a kép új lapon fog megnyílni!

"Hogyan találtatok rám" mémekkel előadva

Összegzés: A 2011-es keresőszavak alapján a tipikus látogatóm egy ezoterikus érdeklődésű, széttetovált, nagymagyar érzelmű blackmetálos, aki a molett méretű hölgyekre izgul fel. A Google kereső használatát nem igazán ismeri, és egyébként is súlyos nyelvi hiányosságai vannak.
Következtetés: Teljesen rosszul közelítettem meg eddig az életet, de sebaj, sosem késő beismerni! Nyitok egy online jósdát, ahol háttérzenének Immortal és Marduk fog szólni. Időnként sorsolást fogok tartani, amin kereszt-tetoválást lehet majd nyerni. A nyereményt Falusi Mariann fogja prezentálni...

Üdv minden olvasómnak 2012-ben!

Idén kivételesen nem évértékeléssel indítok. 2011-ben egyszerűen túl sok olyan dolog történt, ami nem tartozik a nyilvánosságra. (Ez annyira nem is meglepő, hiszen zenekar híján leginkább a magánéletemmel foglalkoztam.) Inkább csapjunk a dolgok közepébe!

December 6-án megjelent a Korn The Path Of Totality című új lemeze, és azóta még adós vagyok egy lemezkritikával. Chris bin Laden már jóval korábban megírta a saját verzióját a Dr. Melancholia blogján, én viszont több időt akartam magamnak hagyni, hogy megemészthessem az új anyagot, mivel nem könnyed hallgatásról van szó. Azt látom, hogy az ő véleménye sok téren megegyezik az enyémmel, de van pár eltérés is.

Legelőször nézzük az egész lemezt általánosságban. A La Parade Montrueuse ismertetésekor már írtam arról, hogy milyen két fontos elvárást szoktak egy zenekarral szemben támasztani: egyrészt hogy ne szakadjon el radikálisan a megkezdett úttól, másrészt hogy ne is ismételje önmagát. Ennek a két, szinte egymással teljesen ellentétes elvárásnak nagyon nehéz megfelelni, és ezért kapásból hatalmas piros pontot adok a Kornnak, mivel nekik sikerült. Régi veteránok ők a rockzenében, anno a kilencvenes évek kezdetén lényegében ők alapították meg a nu metal stílust, és az ezredforduló szinte összes nagy zenekara az ő nyomdokain indult el. Aztán egy idő után sokan kezdtek is elfordulni tőlük, mondván, hogy már önmagukat ismétlik. Aztán amikor beújítottak a hangzásban, akkor az lett a baj, hogy ez már nem az, amit régen elkezdtek. WTF?!

Én megértem, hogy azok a generációk, akik még a kilencvenes évek rockzenéjén nőttek fel, visszakoznak ezektől az új zenei szelektől. De pont egy olyan zenekar rajongójától, ami a kezdettől fogva a hagyományokkal teljesen szembement, és (végre) megújította a rockzene hangzását, kicsit nagyobb nyitottságot várna az ember. A Korn megteremtette a közvetlen kapcsolatot a hiphop és a metál között, felnevelt egy tucat másik zenekart, majd úgy döntött, ideje továbblépni, és nagyon helyes döntés volt. A dubstep az új évtized zenéje. Az emo eljövetele óta gyakorlatilag nem volt egy olyan stílus, ami uralkodóvá vált volna a többivel szemben, és most végre eljött a változás ideje. Ráadásul az elektronikus zenei palettán egy igen izgalmas és változatos műfajjal van dolgunk; elkerülhetetlen volt, hogy idővel összetalálkozzon a rockzenével.

A The Path Of Totality a zenetörténetben vélhetően ugyanolyan meghatározó albummá fog válni, mint anno a NIN-től a The Downward Spiral, Mansontól az Antichrist Superstar, vagy éppenséggel a Linkin Parktól a Hybrid Theory. Mindegyikük egy új standardot határozott meg az elkövetkező pár év hangzására vonatkozólag. Persze mielőtt még túlzott elfogultsággal vádolna valaki, szólnék pár szót az album gyengéiről is. A 3-4 húzó számon kívül helyenként hiányolom a merészséget. Mintha útközben megijedtek volna, hogy nem fognak tudni eléggé a régi rajongók kedvére tenni. Pedig az igazság az, hogy ennek nem kellett volna szempontnak lennie. Ez az anyag semmiképp sem a régi rajongóknak készült, hanem egy új, zeneileg nyitott, kísérletező, fiatal rétegnek. A régieknek több mint valószínű, hogy úgysem fog tetszeni. Az albumot nagyon nehéz megemészteni, több mint 1 hónapnyi ismerkedés után még mindig folyamatosan változik róla a véleményem (szerencsére inkább pozitív irányba). Szóval aki első hallgatásra alkot róla véleményt, az meg is érdemli... No de elég az általánosságból, lássuk a konkrétumokat!

Az album nyitószáma a Chaos Lives In Everything; nem is tudom, mit gondoljak róla - és ez egy nyitószám esetében nem jó. Természetesen tempós (valahol 140BPM fölött van), de a hangzása nekem nem elég "vastag". Másfelől az elektronika sem elég karakteres - ez az albumon bárhol máshol megbocsátható lenne, hiszen nem baj a kísérletezés. De azért egy nyitánynak mégis csak az a dolga, hogy... hát felvezesse, hogy miről fog szólni az album. Na de azért azt sem mondanám, hogy rossz ez a szám. Tényleg nem tudom eldönteni. Szóval inkább belinkelem, döntse el mindenki magának. :D

A következő tétel a Kill Mercy Within, a zenekar dallamosabb albumainak (Untouchables, Take A Look In The Mirror) hangulatát idézi. Szintén egy erősen kísérleti szám, valahogy ez is lóg a semmiben. Ez sem rossz, de valahogy nem indulok be rá, pedig már túl vagyunk a lemez 7. percén...

Végre a harmadik számnál rátérünk a lényegre: könyörtelenül lüktető ütem, kicsit mocskosabb hangzás, és RENDESEN KIDOLGOZOTT BASSZUS!!! Ez utóbbi ugye a dubstep egyik fő ismertetője: az aktívan kihasznált basszus és szubbasszus hangtartomány. Röviden: az elektronika is üt, a gitárok is masszívak, és az ének kiválóan van kikeverve! Az egyetlen bajom: nekem ez a 2 perc 55 másodperc túl rövid (ahhoz képest meg főleg, hogy mennyit kellett rá várni).

Ezennel elérkeztünk az első videóklippes nótához, a Narcissistic Cannibalhoz. A számot már korábban bemutattam, így most csak az album egésze szempontjából elemzem. A szám mindenképp a lemez húzó nótái közé tartozik, az átlagnál jóval gyorsabb tempóval (Jonathan egy interjúban mondta, hogy a 170BPM körüli tempóval ők a drumstep alműfajba sorolják). A korábbi számokkal ellentétben itt végre a készítők elszórakozgattak a hagyományos és elektronikus hangszerek kontrasztjával. A pici gondom, hogy a hagyományos hangszerek inkább a mélyebb tartományt uralják, míg az elektronika magasabban szól. Fordítva szerencsésebb lett volna, de hát na. Majd azután pofázok, hogy lesz saját lemezem. :D

Az ötödik tétel az Illuminati, aljas kis szám. Kellemes, halk kis dallammal indul, aztán egyszer csak berobban a gitár, én meg keresem, hova ugrott a szívem. :D A témája az összeesküvés-elméletekből jól ismert szabadkőművesek, akik próbálják átvenni az irányítást a világ fölött. Jó tudni, hogy Jonathan Davis is foglalkozik politikával, ez lehet pályafutásának az ilyen szempontból legnyíltabb pillanata. Ez a szám azonban más szempontból is kiemelkedő: ha nagyon óvatosan figyelünk, akkor felfedezhetünk egy kevéske klasszikus NIN-hatást is, ami igencsak meglepő, tekintve, hogy a Korn sosem kacsintgatott az indusztriális hangzás irányába. Másfelől a számnál közreműködő Excision nagyon is fogékonynak tűnik az ilyen hatások iránt (katt a linkre és minden világos lesz).

A Burn The Obedient a rövid intrót leszámítva megteremti a folytonosságot a Korn korábbi műveivel. Számomra az Untouchables hangulatát idézi, plusz a verzéket és refréneket összekötő rappelés szintén feleleveníti a keményen nu metalos éveket. Ugyanakkor ezen a számon azt is megértettem, hogy (főleg a britek) miért kritizálják sokat az amerikai dubstepet. A középső és magas tartományban szóló elektronika alá felső-közép szólamú gitár került, a mély tartományok pedig üresen maradtak. Na de erről majd egy későbbi bejegyzésben még úgyis írni fogok.

Annál súlyosabb témával indít a Sanctuary. Az elmúlt 15 év összes nagyobb zenekara irigyelhetné, mivel a '90-es évek (és a VST technológia eljövetele) óta simán össze lehetett volna rakni. Ebben áll a szám zsenialitása: aránylag egyszerű, de mégis valahogy más, mint amit megszoktunk. Egyszerre teremt meg egy könnyed atmoszférát, és mégis kemény marad a zene. Az énektől pedig a Korntól megszokottan beteg és elszállós lett az egész. Mondhatnám, úgy hozza a régi Korn-féle érzést, hogy közben egy teljesen más hangzást használ.

Most következik még egy húzó nóta, a Let's Go Erre a számra az ember akaratlanul is elkezd bólogatni. Végre a dobot is sikerült kellően kiemelni, valamint a gitárokat is lehangolták "a pincébe", mint a régi nagy Korn-albumokon. Az elektronika itt kevésbé hangsúlyos, ami nem azt jelenti, hogy kevesebb van belőle, csak jobban belesimították az összhangzásba. Ez az egyik személyes kedvencem erről a lemezről.

És itt adok egy hatalmas piros pontot annak, aki a számok sorrendjét összeállította! Az albumról legelőször publikált szám, a Get Up! ugyanis továbbviszi a Let's Go által felépített ívet, mind hangulatilag, mind zeneileg. Azt hiszem, ez a két szám adja a lemez csúcspontját. Amikor ismertettem a számot, már belinkeltem a klippet. A számnak azonban van egy másik változata, amit Skrillex külön kevert ki, nekem ez az eredetinél még jobban is tetszik. Mivel YouTube-on nincs egy értékelhető minőségű feltöltés, ezért SoundCloudról tudom csak mutatni.
Get Up - Skrillex & Korn (Skrillex's Director's Cut) by skrillex

A következő, Way Too Far című tétel megpróbálja visszahozni a korai Korn albumok beteg lelkivilágát. A problémám ezzel az, hogy bár az ének kétségtelenül elborult, a hangszerek eléggé soványan szólnak, a refrén pedig kifejezetten poposra sikerült. Az előző két szám által vezetett ívnek hiányolom a lezárását, ez a dal ugyanis már valami másba kezd bele. Persze nem rossz ez a szám sem, viszont a végét nagyon hirtelen vágják el. Az albumnak ez a része elbírt volna még egy kis csiszolgatást.

A soron következő Bleeding Out egy szép kis meglepetés: a nyitányként elhangzó lágy zongorajáték és elmosott, magas szintetizátortéma a Korn korábbi mély, érzelmes pillanatait (pl. Alone I Break, Counting On Me) simán túlszárnyalja. A gitártéma visszatér a gyökerekhez: a nu metalra jellemző, szaggatott (és jó mélyre lehangolt) zúzás viszi a refréneket. És még egy meglepetés: egy évtized után Jonathan végre újra megszólaltatja a skótdudát! Utoljára az Issueson hallhattuk ezt az egyébként teljesen szokatlan hangszert. A lemez standard kiadása ezzel a művel zárul.

Természetesen én különleges kiadást szereztem be, amin még két szám szerepel. A Fuels The Comedy teljes ellentétben áll az előzővel: zaklatott, elmebeteg kiáltozással nyit. Az elektronikának kevesebb teret enged, a gitárhangzás pedig az ezredfordulós nu metalt idézi - nem a régi Korn tipikus hangzása. Egyáltalán nem rossz ez a szám, ám annyira nem is különleges ahhoz képest, hogy a special edition extrájaként szerepel.

Végül a záró tétel, a Tension jön. Nos, ez egy igencsak váratlan befejezés az ablumhoz! Egy teljesen elektronikus számról van szó, ami mind a metal, mind a dubstep rajongóinak szokatlan darab lehet. Az előbbiekről nyilván nem kell értekeznem, hogy miért ("Ez nem trúúúúúúú!!!" Ha-ha.), az utóbbiaknak viszont szintén furcsa lehet, mivel az ének nagyon elborult. Van egy jó nagy adag gonoszság benne ("I love the things that make you upset, the more you hurt the stronger I get"). Középrészként pedig szerepel egy teljesen értelmezhetetlen kirohanás, amiben Jonathan scattel egy sort (emlékszünk még a Freak on the leash értelmetlenül dadogós részére?). Tökéletes.

* * *

Zene: 9/10
Kiknek ajánlom: olyan embereknek, akik belefáradtak az untig ismételt zenei sablonokba. Ez a lemez egy teljesen új műfaj alapjait teszi le, ami remélhetőleg hamarosan számos követőre fog találni.

Tavasz óta szoktam járni Corvintetőre bulizni. Szerdánként van egy marha jó partisorozat, a Rewind, ahol az ügyeletes DJ nem más, mint Palotai. Igen, az a Palotai. Először teljesen ledöbbentem, hogy ő dubstepet is játszik, elvégre nem ma kezdte a pályafutását, és a magyar zeneiparra nem jellemző, hogy lépést tartana a korral. De igen kellemes csalódás volt, örültem, hogy az előítéleteimet megcáfolta.

Három héttel ezelőtt szintén a Corvintetőn táncoltam, amikor váratlanul a hangfalakból az alábbi felvétel szólalt meg. Nagy bánatomra nem volt lehetőségem kideríteni, hogy ki az előadója a számnak, pedig még ismerősnek is tűnt. Valahol, jópár évvel ezelőtt már biztosan hallottam... Mondanom sem kell, akkorát tomboltam rá, hogy gatyáig leizzadtam. :)

Két hétnyi betegeskedéssel később, tegnapelőtt voltam egy könyvbemutatón (amiben Vados Anna költő barátom egyik műve is megjelent), ahol a háttérben hetvenes évekbeli rockzene szólt - és ekkor meghallottam. Black Sabbath! Hazaérkezés után az első utam a YouTube-ra vezetett, ahol sikerült megtalálni a remixet, amit Palotai játszott. És ekkor jött a teljes döbbenet.

Az általam már sokat emlegetett Celldweller készített egy ún. mash-upot (amikor két vagy több számot összemixelnek eggyé), amihez az alábbi alapanyagokat használta:
- Black Sabbath: War Pigs és Iron Man
- Metallica: Disposeable Heroes

Íme a végeredmény. A hangerőt kötelező feltekerni! ;)

December 6. van ma, A.K.A. az a nap, amikor ti, kedves gyerekek, a szépen megtisztított és kipucolt platformjaitokat / acélbetétes bakancsaitokat kirakjátok az ablakba, a Mikulás pedig megtömi ajándékkal.

Hát idén jó nagy ajándékot kapunk: ma jelent meg a Korn várva várt új albuma, a The Path of Totality!!!!!!! Természetesen ismertetni fogom az albumot, de előbb még meg kell emésztenem az új inputot. :D Egyébként a Korn a NAGYON kevés zenekarok egyike, amit annyira tisztelek, hogy mihelyt sikerül kigyógyulnom a névnapomra ajándékba kapott megfázásból, rohanok is a bóóóótba megvenni eredetiben. Annyi biztos, hogy a következő napokban csapatni fogjuk a spanokkal fullra kitekert hangerővel, hagy hallja a sök köcsög, mi az igazi zene rongyosra fogom hallgatni a lemezt. Hamarosan újra jelentkezem.

Lin

*UPDATE* Íme egy cirka 10 perces interjú a zenekarral, ahol minden számról mondanak pár szót.

Az alábbi videóban egyszerre hallható egy zseniális szám zseniális remixe, valamint látható egy csodálatos kütyü akcióban. Ez utóbbit ha valaki esetleg ajándékba akarná nekem adni, elfogadom. XD (Az ára nem éppen baráti.) Mindenesetre az új zenei projekthez valami ilyesmit tervezek a közeljövőben beszerezni.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: A Freeblogon a közelmúltban történt egy igen kellemetlen szerverhiba, aminek következtében a felhasználók összes bejegyzése 2011. augusztusig visszamenőleg elveszett. Szerencsére sok blogot vissza lehet állítani egy trükkel, így az STTI bejegyzéseit is sikerült megmentenem. Azonban a teljes helyreállításhoz egy kevéske kis időre szükségem lesz. Ha minden jól megy, akkor a hibának holnapra már nyoma sem lesz.

Ma három legyet ütök egy csapásra: tennék egy bejelentést, valamint ajánlanék mindjárt két zenét is. Lesz itt emésztenivaló. ;)

Előbb jöjjön a bejelentés: azok, akik az életük élése helyett a Facebookon szörfölve töltik napjaikat, találkozhattak egy olyan információval, miszerint szerepet vállaltam egy közelebbről meg nem határozott zenei formációban. Anélkül, hogy bármi konkrétat mondanék, szeretném megerősíteni a hírt. :) A dolgok jelenlegi állása szerint viszont ennél többet egyelőre nem áll módomban közölni, bármilyen spekuláció a névvel, a műfajjal, illetve a terveinkkel kapcsolatban nem hivatalos, és valószínűleg csak pletyka. A magam részéről hivatalos bejelentéseket KIZÁRÓLAG itt fogok tenni.

És akkor most jöjjön a zeneajánló, méghozzá kapásból két számot ajánlanék a figyelmetekbe. Az első a Korn közeljövőben megjelenő, erősen kísérleti albumáról, The Path of Totality című albumáról származik. A múltkor bemutatott számukhoz hasonlóan ez is a nu metalnak és a dubstepnek egy egyedi keveréke - és ami azt illeti, a múltkorinál sokkal pörgősebb és zúzósabb keverék (pedig véleményem szerint az se volt éppenséggel gyenge).
Még valami... Egyszerűen nem bírom nem megjegyezni, hogy Jon Davis és Skrillex... mindketten Bakok. XD Lsd. a mellékelt fotót. Na, de elég a szövegből, íme a Narcissistic Cannibal:

A másik ajánlott zene pedig a már szintén említett Celldwellertől származik - úgy tűnik, Klayton is kezd mostanában elmerülni a dubstep világában, és szeretném megjegyezni, hogy nagyon helyesen teszi. A 2003-ban megjelent nagylemezének zárószámából készült remix akkorát szól, hogy fölöslegessé tesz minden szót. Klayton zenei géniusza önmagáért beszél - ez itt a Goodbye (Klayton's 2012 remix):

Volt már veletek ilyen? Én azután figyeltem fel erre, hogy nyitottam a spiritualitás irányába. Néha, miközben zenét hallgatok és eltévelyednek a gondolataim, arra leszek figyelmes, hogy az éppen hallgatott szám "beszól". Ilyenkor mindig jókat derülök, hiszen szerintem véletlenek nincsenek, és valahol mégiscsak vicces, ha a WinAmp jól megmondja a magáét... :D

Hát péntek éjszaka ismét volt egy ilyen élményem. Akkor már két napja szólt felváltva a fejemben és a fülhallgatómban a brit Kosheen egyik száma, a Damage. Egyébként a zenekar megér egy misét, mivel teljesen egyedi dolgot csinálnak. Meglátásom szerint a Kosheen a popzene sötétebb oldalát képviseli, közepesen fajsúlyos szövegekkel, moll hangsorokkal, eléggé elszállós, olykor borús hangulattal. Röviden: jóféle zene. Az említett szám pedig, a Damage az önmagában páratlan munkásságon belül is egy kiemelkedő pontot képvisel. A szövege pedig csúnyán beszólt...

(A videó után bátran kattintsatok a zenekar további számaira!)

A legutóbb bemutatott zenére érkezett számos, nagyon pozitív reakción felbátorodva, ma valami hasonló kerül terítékre. Érintőlegesen már említettem korábban a Celldweller nevű "zenekart" (valójában egy egyszemélyes zenei projekt). A mögötte álló zenei géniusz, Klayton folyamatosan az elektronikus zene új frontjait igyekszik felfedezni. Ezt a fickót én a zenei kísérletezés megtestesülésének tekintem: képes szerves egységbe gyúrni a drum'n'basst, a dubstepet, az indusztriált és a metált. Alább hallhatjátok ezt a gyakorlatban - ez az I can't wait c. szám.

Vedd az elmúlt 20 év egyik legnagyobb nu metal bandáját (Korn), add hozzá a legújabb elektronikus zenei őrület, vagyis a DUBSTEP koronázatlan királyát (Skrillex), körítésként pedig egy teljesen letisztult, egyszerű videóklippet. Jó étvágyat!